Az első...

Túl vagyok életem első német nyelven történő telefonbeszélgetésén!
Anyukám már hetek óta kért, hogy hívjam fel az egyik osztrák rokonunkat, aki hétköznap Bécsben van, és beszéljünk meg egy találkozót.

Nagyon tartottam tőle, hogy a telefonbeszélgetés során valamit nem értek, vagy félreértek és ha megbeszélünk pl. egy találkozót, akkor a város vagy az ország másik végére megyek, vagy ő, vagy visszakérdezek,de akkor sem értem, ráadásul metakommunikációs eszközökkel sem élhetek...Talán gyerekesnek tűnik ez a túlzott félelem,de hivatalos ügyben, vagy ismeretlen emberekkel történő telefonálást sose szerettem...


Húztam, halasztottam (bocs Anyu...), mígnem tegnap este Mária rám írt, hogy intézzem már el, pontosabban hogy "Azonnal" intézzem el. Egy sort még nyafogtam, 50-szer végiggondoltam, hogy köszönnék, mit mondanék,ő mit válaszolna, amire én elkérném az email címét, ő megadná, letennénk a telefont, emailben még egyszer megbeszélnénk stb.

Aztán tárcsáztam. 3 és fél percet beszéltünk Petrával, kedves volt és nagyon tisztán, érthetően beszélt. Elkértem az email címét, de nincs neki, mert most változtatja meg és még nincs még meg az új...(remek) Sikeresen megbeszéltünk egy találkozót csütörtök estére a kollégiumomhoz legközelebb eső metrómegállóhoz. Kíváncsian várom a további fejleményeket...

Az egész sztoriról eszembe jutott, amit Pál Feri az egyik előadásában mondott: amitől félünk, ami elől menekülünk, arra igazából szükségünk van, hogy előbbre jussunk.  Mennyire így van!
Úgy érzem, még mindig nem győztem le a telefonálási fóbiámat, de rajta vagyok... :P