Bevezetés a logopédiába

Ebben a félévben ugyebár két szakot csinálok egyszerre, csakhogy ne unatkozzak. Nappali képzésben a mestert, levelezősként pedig a logopédiát. Hétfőtől szerdáig vannak nagyrészt a mesteres óráim, hétköznap délutánonként, meg hétvégente pedig a logopédiások. Mivel reggeltől estig, hétfőtől péntekig, vagy szombatig előadásokat hallgatok, meg könyvtárazok, így novemberre már kicsit ki vagyok fáradva, de még csak most kezdődik a java! A vizsgaidőszak elejére kell ugyanis a beadandók többségét megírni (mind a kettő szakra), és ez a határidő vészesen közeleg…

Ezt egyfajta tájékoztatásképpen (nem is erről akartam írni), hanem a tegnap délutáni óráról, ami nagyon tetszett.

Először is felírta a Tanárnő, hogy „FOGYATÉKOS” és buzdított minket, hogy mondjuk bátran, mi jut erről eszünkbe. A „bedobott” szavakat ő felírta a táblára, csak néhányat ezek közül példaként: sérült, akadályozott, stigmatizáció, szégyen, esélyegyenlőség, szégyen…, csupa negatív tartalmú szavak. Ezután levetített nekünk egy kisfilmet, amiben egy fogyatékos, kéz és láb nélküli fiatal srác tartott előadást. Átjött ezalatt a rövid idő alatt a fiúnak a karakteres, megfogó személyisége, pozitív életszemlélete, a küzdeni akarása. Kicsit hatásvadász kisfilm volt, de azt hiszem sokaknak ütött. (Engem például elgondolkodtatott, hogy ki is igazán a fogyatékos? Ez a fiú tényleg egy sérült testben él, de vajon nem az-e a fogyatékos, akinek a lelke betegebb? Ki ébreszt mégis az emberben nagyon szánalmat? Hogy van ez?) Miután megnéztük ezt, újra megkért minket a Tanárnő, hogy most mondjunk olyan szavakat, ami eszünkbe jut a fogyatékosságról, ő ugyanúgy felírta ezeket a táblára, egy másik oszlopba. Ilyenek „születtek”: kitartás, erő, küzdeni vágyás, empátia, segítség, remény, optimista hozzáállás… Majd kicsit hátrébb állt a táblától és végignéztük mi is, a kisfilm előtti asszociációkat és az utána felírtakat- a negatív és a pozitív oszlopot. Mi történt közbe? Megnéztünk egy kisfilmet, ami érzelmeket keltett bennünk, megszűnt az általánosítás és itt van az, ami valójában a mi feladatunk, kötelességünk, hogy a személyt, az egyént nézzük, és így is álljunk hozzájuk!