Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak!

Múlt hétfőn történt.

Máriával hétfőtől péntekig szinte minden nap együtt megyünk reggel: ő munkába, én pedig az iskolába. A 239-es busszal megyünk a Dayka Gábor utcától, ahol a buszon préselődve meg tudjuk vitatni az előző napi és az elkövetkező napi eseményeket. Így utazunk egészen a Ferenciek teréig, itt ugyanis átszállunk a metróra. Mária a Új-Pest felé, én pedig Kőbánya- Kispest felé veszem az irányt. Minden egyes alkalommal Mária metrója jött előbb. Múlt hétfőig. Ekkor ugyanis a mozgólépcső alsó fokától  szinte repültem, mert hallottam, hogy bent van az enyém. Örömmel pillantottam Máriára, hogy „na, ma ki lesz az első?”. Kicsit lökdösnöm kellett a kifelé tóduló tömeget, de nem adtam fel. Már hallottam a gép hangot: „Szíveskedjenek vigyázni, az ajtók záródnak!”,de gondoltam, hogy én még pont beférek. Be is fértem én. Csak a hátitáskám nem.Éreztem, hogy csukódik az ajtó és én segélykérően a biztonságban ülő, álló utastársaimra néztem, ők pedig vissza rám. Szerencsére egy mellettem álló fiúban volt annyira empátia meg helyzetfelismerési képesség, hogy mikor kezdett volna elindulni a metró, megpróbálta kirángatni a táskámat az ajtóból. Cibálta és sikerült! Én pedig szépen beestem a szerelvénybe, ahol kíváncsi és megütköző tekintetek szegeződtek rám. Gyorsan le is szálltam a következő megállón. 

Jól indult ez a hét is...De legalább nyertem az aznapi versenyt.

Ja, Mária szemtanúja volt az egész eseménynek és elmondása szerint a munkahelyéig nevetett...

Ma is ő nyert egyébként! Ez hogy lehet?!